A kolozsvári Szent Ferenc-rendi zárdában
 
Ezek a vastag, hangfogó falak,
Nagy kőkockákon halk léptek nesze,
S az elsurranó pár csuklyás alak.
A kongó-bongó fehér folyosók,
A kis cellák s a kis cellák lakói:
Az óceánról révbetért hajók.
Egyszer, ha majd nagyon fáj a szívem,
úgy fáj, hogy ott künn nem bírom tovább,
Idejövök e vén zárda elé
És megkopogtatom az ajtaját.
És megkérem a jó barátokat:
Egy kicsi cellát adjanak nekem,
Hol a sorsommal megegyezzem én,
S megegyezzen a sorsom is velem.
Csuklyát nem öltök, bár a csuklya vár,
És fogadalmat sem teszek: minek?
A lelkem úgyis rég csuklyába' jár.
A jó páterek így is befogadják
A költőt, kinek fáj a szíve tája,
"És aki velök egy Istent imád,"
Csak az egy Istent másképpen imádja.