Grecsó Krisztián: Várni, várni, várni

„…szóval az én adventi naptáramban valami egészen más rejtőzne. Mondjuk novellaoldalak. Csupa olyan idézetek, ahol a szereplők várnak valamire és közben boldogok: készülnek az áldásra, gyerekre, gyógyulásra, unokára. Meg filmek és előadások szeletei, amikor emberek boldogok úgy, hogy még nincs meg, amit akarnak. (…) Koncertek, dalok részleteit tenném a pici zsákokba, hangokat, melyek úgy tapadnak egymáshoz, hogy attól kipufog a türelmetlen szív, de nem sértetten fáj, hanem felszabadultan. Meg persze táncot ajándékoznék, temérdek bódult mozdulatot, szeretetet, vágyódást, hiszen a tánc érti a készülés idejét, arra szolgál, hogy megismerjük életünk párját: a mozgás a jövő művészete. Sok régi balettet küldenék, történetmesélőset, és persze még több drámai dermedést, a kortárs balett érintéseinek mélyfúrásait, ahol már oda mennek, ahol nincs mit mesélni; a lélek pinceélménye az. Felkavaró festményeket tennék az adventi ablakok mögé, akvarelleket, melyeken elmosódik minden, és csak a zsigerek, az ösztönök tudják, vagy az előző életek látják bennünk, mi is van ott valójában. (…)
 
A várakozás maga az élet, hát persze, na bumm, ezzel nem mondtam semmit, de ne feledjük, nem »önmaga«. Valahogy úgy van, hogy bármit teszünk, azt az érkező csodák tükrében kell látnunk. Ezért szól a kalácssütés a nevetésről, a kidőlt lisztről, az előre felfalt mazsoláról. Az égi kalácsok ilyenkor a legboldogabbak, néznek minket onnan fentről. Ha a gyerekeddel/anyukáddal/pároddal együtt nevetsz, hangosan, úgy, hogy kicsordul a könnyed, és egy csöppnyit magad is meglepődsz, milyen régen hallottad már saját magad így nevetni, milyen furcsa ez a mélyülő kacagás, akkor a Kisjézus tudja, várod. Hogy rámosolyogsz majd a világ gigászi jászolában.
 
Van a mi hitünk misztériumában egy másik, kerek várakozás. Hogy Jézus visszajön majd. Hogy mi, akik nem láttuk megszületni, és nem baktattunk a kisded jászla felé a pásztorokkal, mi is láthatjuk majd. Hogy Jézus »visszajön«, szerintem nem azt jelenti, korzózni fog a körúton vagy a nagyutcán, hogy tényleg ott lesz. Hanem hogy nem érdemes máshogy élni, mint az ígéret varázsában. Minden kicsinek látszó, ügyetlen apróság így kerekedik föl, növekszik, és lesz gyökere. (…) Jézus érkezése az anyuka meleg tenyere, ha rosszat álmodtál. Vagy a nagymama sosem hallott, nevetős meséje apáról.
 
Az advent csodája olyan, mint a sokat emlegetett »tükörben tükröződő tükör«, nemcsak azért van, hogy az ünnepig simogasd a lelked, elengedd a fájdalmakat és leengedd a saját fontosságod óriási lufiját, hanem hogy erre emlékeztessen. Erre a finom, titkos szövetségre a várakozással, amit a születésünk pillanatában vagy tán egy parányit előtte kötünk meg arról, hogy ez maga lesz majd az.
A gyönyörű, keserves, méltóságos élet.”
 
Grecsó Krisztián: Várni, várni, várni – részletek; megjelent 2021 novemberében